- Robi, te visszatérsz ezzel a rendezéssel Kecskemétre, hiszen korábban színikritikusként sokszor köszönthettünk. Időközben már rendezőként tevékenykedsz. Hogyan élted meg ezt a feladatot, a felkérést?

- Nagyon megtisztelő volt, egyben meg is lepett, amikor Cseke Péter igazgató megkeresett az előző évad végén, hogy rám gondoltak ezzel az előadással. Nagy öröm, ha az embert Kecskemétre hívják, hiszen a vidék egyik legjobb, legerősebb társulata a kecskeméti. Így a Gardénia című előadás szereposztása is kompromisszummentes: olyan színészekre oszthattunk minden szerepeket, akikkel boldogság együtt dolgozni. A darabot egyébként a színház ajánlotta, de jól ismertem korábbról is: a magyarországi ősbemutató dramaturgja voltam, amikor 2011-ben, a Thália Színházban a K.V. Társulat bemutatta.

- Hogyan éltétek meg a színészek és te ezt a kettévágott próbaidőszakot?

- Tavasszal egy rendkívül zsúfolt évad csúcspontján próbáltunk, rohamtempóban a leállás előtt – így aztán részemről kifejezetten jót tett az előadásnak az a távolság, amit a kényszerszünettel kaptunk. Mélyebbé érett mindenkiben az anyag, az első benyomások finomodtak, sok helyen át is alakultak. Azt is érzem, hogy a hosszú szünet után nagyon jó újra dolgozni, és talán nem csak én vagyok ezzel így: a színészek is „harapósak”, várják a közönséggel való találkozást. Ugyanígy a háttérstáb (a rendezőasszisztens, az ügyelő, a súgó, a kellékes, a technikusok) is energikusan, lelkesen vesz részt a próbafolyamatban. Igazán elkötelezett, kreatív, kiegyensúlyozott csapat dolgozik ezen az előadáson.

- A Gardénia egy lengyel írónő, Elżbieta Chowaniec műve. Hogyan értsük azt, hogy ez egy közép-európai történet?

- Bár mi, közép-európai népek sok tekintetben különbözünk egymástól, mégis összeköt minket a hasonló kulturális, szociológiai, történelmi háttér. És éppen ez a háttér adja ennek a száz évet felölelő családtörténetnek a kulisszáját is. A Gardénia ugyanakkor nem történelmi, hanem családi dráma – amelynek hátterében indirekt módon fel-felsejlenek az elmúlt száz év közép-kelet-európai történelmének legfontosabb eseményei: világháborúk, különféle rezsimek, és így tovább. A lényeg azonban maga az ember, ott, ennek a történelemnek közepén. A történet magja egy család (a dédmamától a dédunokáig tartó) négy női generációjának egymáshoz való drámai kapcsolata. És ez a drámai kapcsolati háló, azt hiszem, ismerős lehet mindenkinek, aki eljön megnézni az előadást. Izgalmas a darab szerkezete is: nem egyenes vonalú, valós idejű történetet lát majd a közönség, hanem monológok és jelenetek váltakozását, olykor jelentős időbeli ugrásokkal. Az előadás előrehaladtával a néző egyre tisztábban és árnyaltabban láthatja majd a főhősök viszonyait és cselekedeteit, így pedig folyamatosan átértékelheti, megváltoztathatja a róluk kialakított képét, véleményét.

- Nőket fogunk látni a színpadon, de vannak férfiak is a történetben?

- Mind a négy szereplőnek erős a szerelem és a családi béke iránti vágya, ám különböző okok miatt ezek a vágyak nem teljesülnek be – és ezeket az okokat tulajdonképpen a férfiakban is kereshetjük. Mind a négy nő történetében jelen van ugyanis egy férfi, aki egyszer kiváltója, másszor mélyítője a személyes tragédiának. Hozzáteszem, hogy mindegyik férfit a feleség elbeszéléséből ismerjük meg, így sokszor felmerült bennünk a munka során, hogy milyen érdekes volna a férfiak verzióit is meghallgatni a történtekről. Talán majd a Gardénia – férfi változat című előadásban.

- A négy színésznő (Csombor Teréz, Csapó Virág, Hajdú Melinda, Támadi Anita e.h.) könnyen betagozódott ebbe a családi viszonyrendszerbe?

- Mindig nagyon izgalmas figyelni, ahogyan egy próbafolyamatban az alakítások összecsiszolódnak. Itt különösen szorosan kell együtt dolgoznia a négy színésznek, és különösen nehéz feladatuk, hogy megéreztessék a nézővel a sok fájdalom, tragédia és konfliktus mögött meghúzódó mélységes jóakaratot és szeretetet. Bátran és izgalmasan próbáltak, az előadásban pedig szépen, pontosan, jó arányérzékkel játszanak mind a négyen. Öröm volt velük lenni, most pedig öröm nézni őket.

- Az előadás díszlete egy nyárikonyha, ami egyben lomtár is. Ráadásul nem a megszokott nézőtér-színpad elrendezést alkalmaztátok, hanem középen van a játéktér és kétoldalt ülnek a nézők. Mesélj kérlek, erről a koncepcióról!

- Cziegler Balázs díszlettervezővel olyan teret kerestünk az előadáshoz, ahol minden jelenet helyszíne könnyedén létrehozható és megidézhető, ami reális tér, mégis lehetőséget ad a stilizációra, és ahol körülöleli a szereplőket a saját múltjuk. Így jutottunk el a nyárikonyháig vagy télikertig, ahol családi kacatok sokasága gyűlt össze az évtizedek alatt. Miközben a családtagok a dédnagymamától származó tárgyakat használják, megidéznek öröklött gesztusokat, viselkedésmintákat, konfliktusmegoldási stratégiákat is – a díszlet, a kellékek szintjén is látjuk, miként ismétli magát a családi történelem. A tér pástszerű elrendezése különleges feladat a színészeknek, hiszen mindkét oldalra kell játszaniuk. De nézői szempontból is izgalmas felvetés ez: itt valóban minden székről más-más élményt nyújt az előadás, és sokszor ad alkalmat arra, hogy egy-egy színész hátának játékából, vagy a vele szemben elhelyezkedő másik színész arcjátékából olvasson a néző. Érdemes tehát többször is megnézni a Gardéniát. Mondjuk legalább négyszer: egyszer jobbról, egyszer balról, egyszer fentről, egyszer lentről.

- Köszönöm szépen, nagyon jó, hogy végre meg tud történni a premier. Már nagyon várjuk!

Szollár Lilla