2019. december 3.
Félúton (tévúton?) a boldogító igen és a válás között
Az újdonsült házasok szerelmetes eufóriájától sokan eljutottak már az ellaposodott párkapcsolatig, rosszabb esetben a válásig. A párkapcsolatok eme különböző állapotaiba nyújt betekintést Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból című színműve, mely Réczei Tamás rendezésében lesz látható december 5-től.
− Bergman filmet is forgatott, regényt is írt ugyanezen a címen. Hogy lett belőle színpadi mű? – kérdeztük Réczei Tamás rendezőt, a kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetőjét.
− Először írt forgatókönyvet, ebből készült a Jelenetek egy házasságból című hatrészes filmsorozat. Ennek sikerén felbuzdulva készült a történetből egész estés film, majd végül nyomtatásban kiadták, másodszorra önálló kötetként.
− Hogy lett a Jelenetekből színpadra vihető szövegkönyv?
− Talán Rita Russek német színésznő és rendezőnő, Bergman munkatársa készítette az első színpadi átiratot. Az eredeti anyag terjedelme túlságosan bő, kissé túlbeszélt, így, aki színpadra viszi, az mindig húz belőle egy példányt, elkészíti a saját változatát.
− A darab óhatatlanul szembesíti a nézőt a saját párkapcsolati életével. Miként teszi: ütősen, humorosan, húsbavágóan?
− A házasság kérdéskört sokan, sokféleképpen körbejárták már. Bergman szövegét a humor kevéssé jellemzi, mi azért igyekszünk belecsempészni. Maga a darab inkább felkavaró, minden értelemben. Ráadásul, a mi előadásunk nem kronologikusan követi az eseményeket, és nem egy pár, hanem négy színész alakítja a főszereplő házaspárt. Törekedtünk a többszempontúságra, hogy innen is – onnan is megnézzük a dolgokat, láttatjuk az egyik, majd a másik fél igazát is. A konfliktusokban látszólag mindkét házasfélnek igaza van, mégsem működik a dolog. Olyan, mintha egy kristálygömböt forgatnánk, egyik oldaláról a másikra.
− Kínál az előadás válaszokat arra, miként küzdhet meg egy házasság a mindennapokkal?
− Inkább mintával szolgál, hogyan lehet megbeszélni dolgokat egy házasságban. Felkavaró pillanata az előadásnak, amikor a szereplők felismerik, hogy jé, erről van szó? Mindketten rájönnek: az kevés, ha egy konfliktusban csak forronganak, dühöngenek, igazságtalankodnak. Végre elkezdenek beszélni a problémákról – ami szintén nem egy egyszerű dolog –, de legalább megfogalmazzák az üzeneteiket, és megteszik az első lépést a konfliktusaik rendezéséhez. Az előadásnak sincsenek kész receptjei, de arra talán kínál megoldást, hogy hol kereshető az eredendő hiba, ha nem harmonikusan működik egy kapcsolat, egy házasság.
− A néző mit tanulhat önmagáról, a saját kapcsolatairól?
− Hogy megbeszélés nélkül nincs megoldás. Hogy az üvöltözés, a vita egy hangvétel, de nem a tartalom. A konfliktusok kibeszéléséhez kell bátorság, elszántság, de az is, hogy a felek előtte saját magukról is gondoljanak valamit. Ha ez nem stimmel, akkor a beszélgetés sem fog.
− Előzetesen az erkélyfolyosóra terveztétek az előadást, miért került át mégis a Rusztba?
− Egyrészt, az egész bemutató időben előbbre került, és nem tudtuk összeegyeztetni a Nagyszínházban zajló próbafolyamatokkal. Másrészt, kicsit kinőtte magát az előadás: előbb négyszereplőssé vált, majd a koncepció is megerősödött abba az irányba, hogy valami új születik, és elvesztette a kísérleti jellegét.
− Rendezőként van konkrét kötődésed Bergman munkásságához?
− Mondhatni volt egy erőteljes Bergman-korszakom. Belőle írtam az összes szakdolgozatomat, mind a két diplomámnál. Mostanra eltávolodtam tőle, ezért is tudtam úgy hozzányúlni, hogy például nem két, hanem négy színésszel visszük színre Marianne és Johan történetét. Az egyetemista léthez képest az én életem is megváltozott: magam is házas vagyok, így bizonyos értelemben vannak saját tapasztalatim a témában.
Popovics Zsuzsanna
− Először írt forgatókönyvet, ebből készült a Jelenetek egy házasságból című hatrészes filmsorozat. Ennek sikerén felbuzdulva készült a történetből egész estés film, majd végül nyomtatásban kiadták, másodszorra önálló kötetként.
− Hogy lett a Jelenetekből színpadra vihető szövegkönyv?
− Talán Rita Russek német színésznő és rendezőnő, Bergman munkatársa készítette az első színpadi átiratot. Az eredeti anyag terjedelme túlságosan bő, kissé túlbeszélt, így, aki színpadra viszi, az mindig húz belőle egy példányt, elkészíti a saját változatát.
− A darab óhatatlanul szembesíti a nézőt a saját párkapcsolati életével. Miként teszi: ütősen, humorosan, húsbavágóan?
− A házasság kérdéskört sokan, sokféleképpen körbejárták már. Bergman szövegét a humor kevéssé jellemzi, mi azért igyekszünk belecsempészni. Maga a darab inkább felkavaró, minden értelemben. Ráadásul, a mi előadásunk nem kronologikusan követi az eseményeket, és nem egy pár, hanem négy színész alakítja a főszereplő házaspárt. Törekedtünk a többszempontúságra, hogy innen is – onnan is megnézzük a dolgokat, láttatjuk az egyik, majd a másik fél igazát is. A konfliktusokban látszólag mindkét házasfélnek igaza van, mégsem működik a dolog. Olyan, mintha egy kristálygömböt forgatnánk, egyik oldaláról a másikra.
− Kínál az előadás válaszokat arra, miként küzdhet meg egy házasság a mindennapokkal?
− Inkább mintával szolgál, hogyan lehet megbeszélni dolgokat egy házasságban. Felkavaró pillanata az előadásnak, amikor a szereplők felismerik, hogy jé, erről van szó? Mindketten rájönnek: az kevés, ha egy konfliktusban csak forronganak, dühöngenek, igazságtalankodnak. Végre elkezdenek beszélni a problémákról – ami szintén nem egy egyszerű dolog –, de legalább megfogalmazzák az üzeneteiket, és megteszik az első lépést a konfliktusaik rendezéséhez. Az előadásnak sincsenek kész receptjei, de arra talán kínál megoldást, hogy hol kereshető az eredendő hiba, ha nem harmonikusan működik egy kapcsolat, egy házasság.
− A néző mit tanulhat önmagáról, a saját kapcsolatairól?
− Hogy megbeszélés nélkül nincs megoldás. Hogy az üvöltözés, a vita egy hangvétel, de nem a tartalom. A konfliktusok kibeszéléséhez kell bátorság, elszántság, de az is, hogy a felek előtte saját magukról is gondoljanak valamit. Ha ez nem stimmel, akkor a beszélgetés sem fog.
− Előzetesen az erkélyfolyosóra terveztétek az előadást, miért került át mégis a Rusztba?
− Egyrészt, az egész bemutató időben előbbre került, és nem tudtuk összeegyeztetni a Nagyszínházban zajló próbafolyamatokkal. Másrészt, kicsit kinőtte magát az előadás: előbb négyszereplőssé vált, majd a koncepció is megerősödött abba az irányba, hogy valami új születik, és elvesztette a kísérleti jellegét.
− Rendezőként van konkrét kötődésed Bergman munkásságához?
− Mondhatni volt egy erőteljes Bergman-korszakom. Belőle írtam az összes szakdolgozatomat, mind a két diplomámnál. Mostanra eltávolodtam tőle, ezért is tudtam úgy hozzányúlni, hogy például nem két, hanem négy színésszel visszük színre Marianne és Johan történetét. Az egyetemista léthez képest az én életem is megváltozott: magam is házas vagyok, így bizonyos értelemben vannak saját tapasztalatim a témában.
Popovics Zsuzsanna