A műveket tovább kell adni – Kocsis Pál A képzelt betegről
A klasszikus szöveg egy kicsit olyan, mint a múzeumlátogatás: egy kicsit megmelegszik tőle a szívünk, és pontosan tudjuk, hogy értékes meg fontos, de azzal is tisztában vagyunk, hogy a fiatalokat alig érinti meg – mondja Kocsis Pál, aki A képzelt beteg címszerepét alakítja Kecskeméten Rusznyák Gábor rendezésében.
- Kedvenc mondat az előadásból?
- Most már mindegyik az… Nagyon szeretem például, amit Thomas mond: Az ígéret szép szó, ha betartás, az jó.
- A kecskeméti előadásra is megáll, hogy nyomokban tartalmaz Molière-t. Milyen szempontok mentén alakult a szöveg?
- A Mohácsi fivérek átdolgozását használtuk, tehát számunkra többé-kevésbé adott volt a szöveg. Mohácsiéknak általában ugyanaz a célja: bizonyos alaphelyzeteket megmutatni, kibontani, illetve lehetővé tenni, hogy ezek az alaphelyzetek a maguk természete szerint megmutatkozzanak. Ennek az átiratnak fontos eleme, hogy megjelenik a halál, amitől ez az abszurd helyzet valóssá, s éppen ezért groteszkké válik. Azon, hogy a hipochonder fél a haláltól, könnyen nevetünk, hiszen a hipochondria közkeletű értelmezés szerint gyengeség, vagy még inkább hiszti. Miközben aki érintett, vagy közelről ismer olyan embert, aki érintett, pontosan tudja, hogy komoly betegségről van szó. A halál megjelenése áthelyezi a hangsúlyokat, hiszen nem csak a képzelt betegnek jelenik meg a halál, hanem mindenkinek, amitől a komédia kap egy mélyebb értelmet. Alapjaiban tehát nem változott meg a színmű, mégis fontos jelentéssel gyarapodott, s ettől, azt reméljük, befogadhatóbbá vált. Borzasztó fontosnak tartom, hogy a színház haladjon az idővel. Egyébként meg nem hiszem, hogy a szerzők szentírásnak tekintették volna a műveiket.
- Nem másról van szó, mint a klasszikusok életben tartásáról?
- Angliában van olyan színház, ahol az eredeti szöveggel adják elő Shakespeare műveit. És egy sor olyan színház, ahol a legkülönfélébb átiratokkal vagy akár teljesen új szöveggel dolgoznak. A klasszikus szöveg olyan, mint a múzeumlátogatás: egy kicsit megmelegszik tőle a szívünk, pontosan tudjuk, hogy értékes és fontos, de azzal is tisztában vagyunk, hogy a fiatalokat alig érinti meg. Az átiratok készítése bevált eszköz ahhoz, hogy a színház mint cselekvő művészet továbbéljen, s maguk a művek is életben maradhassanak.
- Egyébként elveszíthetjük őket?
- Elővesszük az eredeti szövegeket, mert szeretjük őket, és jó megmártózni gyönyörű szép szavaikban, de ha bemutatnánk például a Csongor és Tündét úgy, ahogy Vörösmarty megírta, majd megkérdeznénk a nézőket, okozott-e számukra nehézséget a szöveg megértése, valószínűleg meglepő válaszokat kapnánk.
- Pedig a magyar szerzőkkel általában óvatosan bánunk.
- Többnyire igen… De majd változik ez is!
- A közönség jól fogadta A képzelt beteget?
- Abszolút! Néha kicsit megijednek, mert egyszerre vicces és komoly, de a legutóbbi előadás alatt például sokat beszéltek, ami számomra azt jelenti, hogy jelen voltak, pillanatról pillanatra követték, ami a színpadon történt, és reagáltak rá. Nem, hogy nem zavar, de kifejezetten szeretem, ugyanis mély meggyőződésem, hogy ha azt akarjuk, hogy a színház még sokáig éljen, akkor az alkotók és nézők viszonyában a nyitott színház felé kell elmozdulnunk.
