- Egymást érik az Ibsen-bemutatók itthon és Európa nagy színházaiban. Mi adhatja a Gabler Hedda fontosságát, érdekességét?
- Hogy mások számára miben áll az érdekessége, nem tudhatom, de az biztos, hogy remekül megírt darab. Szíven üti az embert. Tükröt tart elénk, de nem azért, hogy porba sújtson, hanem hogy felhívja a figyelmet a változás, a kiút reményére. Van benne ártatlanság, önfeláldozás, esendőség, és van benne Gabler Hedda, aki óriási pofont ad mindannyiunknak.

- Hol helyezkedik el ebben a viszonyrendszerben Tesman kisasszony?
- Ibsen bámulatosan ismeri az embereket. Senki sem fekete vagy fehér, ezer árnyalatból tevődik össze egy-egy figura. Amikor először olvastam a darabot, azt éreztem, hogy ebben a történetben Juliane a pozitív szereplők közé tartozik. Ez tovább erősödött bennem a próbák alatt, de több mint egy hét van a bemutatóig, úgyhogy még formálódik bennem a figura.

- Milyen volt az eddigi próbafolyamat?
- Először dolgozom Zsótér Sándorral, és nagyon örülök, hogy végre megadatott az első közös munka. Sándor hihetetlenül ismeri a lélek belső bugyrait, az emberi kapcsolatok titkait. Nekem, akit a színjátszásban mindig az érdekelt a legjobban, hogy milyen mélyre tudunk leásni, óriási élményt jelent együtt dolgozni vele. Mindig azt tartottam a legnagyobb kihívásnak, hogy képesek vagyunk-e felfedezni a mögöttes tartalmakat, a motivációt, a szándékot, amely egy-egy mondat mögött meghúzódik. Sándornál sokszor az az érzésem, hogy mindent tud: tisztán látja a rejtett igazságokat, és arra is képes, hogy átadja nekünk a tudását.

- Egy éve folyamatosan teltházzal játsszák a Ruszt Stúdióban az Acélmagnóliákat, amelyben a fanyar humorral megáldott szomszédasszonyt, Valeryt alakítja. Sok néző 3-4-szer látta az előadást. Mi lehet a produkció sikerének titka?
- Az Acélmagnóliák remekül megírt tragikomédia. Fantasztikus humora van, ugyanakkor könnyfacsaróan fájdalmas, miközben mentes mindenféle túlzástól, giccstől. Én magam is azokat a színdarabokat, filmeket, regényeket szeretem a legjobban, amelyeken sírni és nevetni is lehet, úgy szórakoztatnak, hogy közben komoly tartalommal bírnak.

- Mennyire érzékelhető a nézők reakciója?
- Pontosan érezzük, hogy velünk vannak minden egyes pillanatban. Halljuk a szipogást, a ridikül csatjának kattanását, ahogy előkerülnek a zsebkendők. Van, amikor előadás közben kevés a reakció, majd a végén kirobbanó tapssal köszönik meg a produkciót. Máskor végig kacagják és könnyezik az előadást. Ehhez persze az is kell, hogy megőrizzük a koreográfiát, amelyet a rendező megalkotott. Ami a színpadon spontánnak és természetesnek tűnik, precíz, pontos gyakorlás eredménye. Nem csak a dialógusoknak van feszes ritmusa, hanem annak is, ahogy a frizurák elkészülnek, a vendégek érkeznek, váltják egymást, folyamatos pörgésben van minden.

- A Katona évforduló kapcsán mutatta be a teátrum Réczei Tamás Katona József, avagy légy a pókok között fickándozik című darabját, amelyben Katona kora mellett a kecskeméti színház Ruszt-korszakként emlegetett időszaka is megelevenedik. Milyen érzés volt látni a darabot?
- Szakadtak fel az emlékek… Megható volt látni, hogyan idézi meg az előadás azokat az embereket, akikkel pályám első öt évében együtt éltem. Ruszt József, Gábor Miklós, Trokán Péter – fantasztikus emberek, fantasztikus kollégák. A Jóisten legnagyobb adományának tartom, hogy a főiskola után ennek a társulatnak a tagjaként kezdhettem a pályámat. Mindent, amit tudok, osztályfőnökömnek, Vámos Lászlónak és Ruszt Józsefnek köszönhetek. Azokban az években minden a színházról szólt, mégpedig játékosan, könnyeden, mégis komolyan és mélyen, anélkül, hogy nyoma lett volna valamiféle görcsös megfelelési kényszernek. Ha ma élne Ruszt, óriási sztár lehetne. A ’70-es években nem engedték kibontakozni, pedig zseni volt, aki mindent tudott a színházról. Feljött a színpadra, nem szólt egy szót sem, csak megérintette a vállamat, és én abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy mit kell tennem. Sok szép szerepet bízott rám. Gyakran érzem úgy, hogy még ma is abból építkezem, amit tőle tanultam.

- Miről szóltak Ruszt mára legendássá vált szünetei?
- A beszélgetésről.

- Az aktuális előadásról?
- Minden másról. Ami aztán – utóbb kiderült – hozzásegített bennünket, hogy közelebb kerüljünk annak a problémának a megoldásához, amin dolgoztunk. Első szerepemre készültem a Don Carlosban, amikor próba után, késő este, azt kérte Jóska, hogy menjek fel a színpadra, és játsszam el az egyik jelenetet szavak nélkül. Mindent a tekintetemmel, az arcommal kellett megmutatnom. „Jó lesz!” – mondta, amikor befejeztem. Emlékszem, fantasztikus önbizalmat adott, hogy Jóska azt mondta, ’Jó lesz’. Boldog vagyok, hogy megadatott az életemben az az öt év, amit pályakezdő színészként Kecskeméten tölthettem.
Rákász Judit