Edit: Székesfehérváron születtem, és ott is nőttem fel. Nagyon sokáig a sport határozta meg az életemet. A nővéremmel együtt úsztunk, később én a szinkronúszást választottam. Rengeteg sok időt töltöttem az uszodában. Mostanában, az olimpia idején ez gyakran nosztalgiával tölt el.
Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Nem erőltették rám akaratukat, de mindenben segítettek. Vittek minket minden reggel 6-kor edzésekre két külön uszodába, fél nyolcra meg már az iskolában voltunk. Később Budapesten voltak az edzések, amikor szinkronúszásban már a válogatottban szerepeltem. Ilyenkor édesapám olyan áldozatra is képes volt, hogy naponta felvitt Budapestre az edzésre, majd visszahozott, másnap iskola, aztán megint fel az edzésre, csak hogy minél többet lehessek együtt a családdal a megszokott környezetemben. Tehát a sport meghatározó volt az életemben, és rengeteget utaztunk versenyekre, összekovácsolódott a csapat. Sokszor vettünk részt külföldi megmérettetéseken is. A másik lényeges hatás az életemben a színház volt. Tíz éves voltam, amikor a székesfehérvári színház gyerekszereplőket keresett egy színdarabjához. A kezembe került egy szórólap, hogy keresik Olivert és társait az Oliver című musicalhez. Énekelni és verset kellett mondani, jelentkeztem, és fel is vettek. Így kezdődött – tíz évesen – a kalandom a színházzal.
Ezután minden évben jelentkeztem gyerekstatisztának az éppen meghirdetett gyermekdarabhoz. Itt is kialakult egy közösség, ahol megismertük egymást. Kicsit tehát a színházhoz is tartoztam, párhuzamosan az úszással ez a kettő uralta az életemet. Viszont háttérbe szorult az iskola, sajnos! A sport miatt lehettem volna magántanuló, de nem akartam. A gimnáziumban például engedélyt kellett kérnem az iskola igazgatójától, hogy szerepelhessek egy színdarabban a színházban. Mivel ez délelőtti próbákat igényelt, nem tudtam iskolába menni azokon a napokon. Az iskolából azzal a feltétellel engedtek el, ha megelégszem a kevésbé jó tanulmányi eredményemmel. Akkor engem csak a sport és a színház érdekelt, és megalkudtam a jegyeimmel.
Egyébként még annyi más kötötte le az időmet! Minden lében kanál voltam, és jártam énekkarra, versmondó versenyekre, benne voltam a diákönkormányzatban, a sportban is – az edzéseken kívül – jártam sportversenyekre, szóval szerettem mindenben részt venni.
A szüleid sportoltak, vagy a színházhoz volt korábban közük?
Edit: A színházzal nem volt soha kapcsolatuk, ők a sport szerelmesei voltak. Korábban kézilabdáztak.
A színházhoz való gyermekkori kötődés, vonzódás Orth Péternél is megvan.
Péter: Igen, nekem is éppen tízéves koromban volt az első fellépésem itt, a kecskeméti Katona József Színházban. Nyilas Misi szerepét játszottam. Mondják sokan, hogy a gyermek követi a szülei példáját, ha azokat boldognak, elégedettnek látja abban a hivatásban, amit csinálnak. Én nap mint nap láthattam anyumat, amint jól érezte magát a színházi szerepeiben. Eleinte nagyon nem akartam szerepelni. Eszembe sem jutott, hiszen itt nőttem föl a kulisszák mögött. Minek vágyakoztam volna utána? Csöndes és zárkózott gyerek voltam, és jól elfoglaltam magam egyedül is, nem vágytam közösségi, mozgalmas életre. A lényeg az, hogy volt egy meghallgatás a színházban, és anyu megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni. Nagy kedvem nem volt, de beleegyeztem. Aztán a meghallgatáson tetszett, amit csináltam, és én kaptam meg a szerepet.
De aztán már élvezted a színészkedést, ugye?
Péter: Igen, de akkor még nem tudatosodott bennem, hogy én ott akkor ezt élvezem fönt a színpadon, csak később jöttem rá, hogy ez valamit kivesz belőlem, ami itt tud a leginkább érvényre jutni. Meg, emlékeztem a sikerélményre is, és arra, hogy szeretnek.
Telt-múlt az idő, középiskolások lettetek, majd azt is elvégeztétek. Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy a színészi pályát választjátok?
Edit: Nagyon rögösnek látszott az út a sportpályafutáshoz. Nem volt olyan szinten a szinkronúszás akkor még Magyarországon, hogy érdemes lett volna annyi időt és energiát áldozva rá azt választanom élethivatásul. A színház viszont továbbra is csábított. A gyerekdarabokból ugyan kiöregedtem, de ismertek a színházban, és lehetőséget kaptam több darabban statisztálni. Mindez még érettségi előtt történt. Tehát belenőttem a színház életébe, és nem volt kétséges, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolát és a Kaposvári Egyetem Színész szakát jelölöm be elsőnek a továbbtanulási papíromon. Szerepelt még ott ilyen, hogy ELTE portugál szak, valamint sportpszichológia Egerben. Ezek mind tartaléklehetőségek voltak, és utóbb kiderült, hogy zsákutcák is. Végül harmadszori nekirugaszkodásra vettek fel Kaposvárra. A közbeeső három évben több mindent próbáltam. Felköltöztem Budapestre, és beiratkoztam egy fizetős színészképzőbe. A szüleimet nem akartam terhelni az anyagiakkal, ezért hétvégeken hazajártam, és vendéglátóztam, így keresve meg a saját „kenyeremet”. Ezt egy évig csináltam, de nem éreztem magaménak az iskolát. Dolgoztam és tanultam egy másik színház stúdiójában is, majd ezután kerültem Kaposvárra. A mai napig nagyon szoros és nagyon aktív a kapcsolatunk egymással az egyetemi osztályból.
Péter: Amikor ez a Nyilas Misi szerep lezárult, anyum elvitt Budapestre is az Olivér meghallgatására, meg volt egy M1-es szilveszteri műsor is a TV-ben, amit én vezettem, de minden próba nélkül. Csupa híres ember vett részt benne, mint például Psota Irén vagy Geszti Péter. Nagyon ellentmondásos információt kaptam, zavaros volt a műsor. Betelefonálókat is fogadnom kellett, de elromlott a készülék, szóval ez egy nyolcórás ámokfutás volt. A végére azért lett sikerélményem is, benyögtem néhány poént, és utána már átfordult bennem pozitívra az élmény. Ennek ellenére túl stresszesnek éreztem ezt az egészet, és nem volt meg még bennem az a tudatos elhatározás, hogy én ezt akarom csinálni egész életemben. Akkortájt kezdtem el egy picit kamaszodni, és rámjött egyfajta szégyenlősség is, meg lustaság, és inkább gyerek akartam lenni. Elég feladatom volt azzal is, hogy gyerek legyek a világban, és nem akartam felnőttnek való feladatokat.
Ezek után leültünk anyummal beszélgetni, és elmondtam neki, hogy én nem szeretném folytatni a fellépéseket. Így aztán maradt a sport, hiszen sporttagozatos iskolába jártam mindeközben.
Editke, ebben is hasonlítotok egymáshoz Petivel: két lételemetek a sport és a színház.
Edit: Igen, de úgy volt, hogy nekem nagy élmény volt és csoda, hogy bekerültem a színházba, Petinek meg evidens volt, hogy itt lehetett minden este. Peti sokféle sportot kipróbált, én meg csak az úszással foglalkoztam. Meg ő olyan visszahúzódó, csendes, fura gyerek volt, én meg akkoriban eléggé hangos. Az is kedves, hogy egyikünk sem járt sokat iskolába: Peti lógott időnként, én meg a sport és a színház miatt fordultam meg ritkán ott.
Peti: Azért sem éreztem magam otthon sehol, mert több helyen laktunk: Győrben születtem, aztán laktunk Gödöllőn, Alattyánban, Kecskeméten, Sükösdön, Baján, majd megint Kecskeméten. Ám a sok utazás lehetőséget is adott nekem, hogy új lappal nyissak az újabb közösségekben. Felismertem, hogy azért reagál rám negatívan a környezetem, mert én nem nyitok a társaim felé, és visszahúzódóbb vagyok az átlagnál.
Az évek során ebből elegem lett, és sikerült kinevelnem magamból a zárkózottságot. Kezdetben csak szerepet játszottam, de elég bénán. Majd egyre jobban és jobban alakítottam a „nem zárkózottat”, s mikor egy sokadik közösségbe kellett beilleszkednem középiskola második osztályában, már egészen eggyé váltam a szerepemmel. Odáig fajult a dolog, hogy végül központi személyiség tudtam lenni a társaságban.
Benne voltam a csínyekben, sőt, irányadójuk voltam, és már-már a ló túloldalára is kirándulásokat tettem. PL.: Lelöktem az ártatlanabb és szelídebb gyerek tolltartóját a padról, hogy csak úgy szálltak a tollak és a ceruzák szanaszét, de aztán megsajnáltam rögtön, – hisz tudtam, hogy milyen volt, mikor velem csinálták ugyanezt – és felszedtem mindent. De muszáj volt lelöknöm, mert volt benne valami kéjes élvezet. Lassan megkedveltem ezt a fajta vadságot, és akkor kezdődött az az időszakom, hogy szinte semmi nem érdekelt, csak a haverok, a bulik, meg a csajozás némi vagy sok vagánykodással. Lógtam is állandóan a suliból, és csupa rosszaságot csináltam. Majd jött az érettségi, és mégis csak választanom kellett valamit, hogy hová menjek továbbtanulni. Keresgéltem magamban, és rátaláltam a színpadhoz kötődő sikerélményeimre és a színházban töltött élvezetes pillanatokra. Érdekelt még a pszichológia, az önismeret, az önfejlesztés, az emberek és az élet. Arra gondoltam, hogy ha nem is tudom biztosan, hogy erre a pályára akarok menni, ezekkel a dolgokkal a legintenzívebben a színházban tudok találkozni. Ekkor elkezdtem magamat a nulláról fölépíteni.
Időközben fokozatosan jött egyfajta vágy a színészet felé, majd pedig a hivatástudat. Felvételiztem, és másodszorra vettek fel a Színművészeti Egyetemre Budapesten. Egyébként, amíg nem vettek föl az SzFÉ-re, valami teljesen eltévelyedett ötletből kifolyólag a Veszprémi Egyetem mérnöki karára is jártam egy fél évet, de hamar kiderült, hogy az számomra esélytelen. Inkább csak bulizni meg ábrándozni jártam abba a városba. A gyökerek végül is a színházhoz vezettek.
Mi volt az első igazi szerepetek már felnőtt fejjel?
Edit: Az egyetemen sok darabbal találkoztam, sok vizsgaelőadást játszottunk, majd jött az államvizsga. De ötödévben már a kecskeméti színházhoz kerültem gyakorlatra, ahol a Winnetou című musicalben első szerepemként Nso-Csi-t (Szép Napsugár), Winnetou húgát játszottam. Ekkor szerepeltem először együtt Petivel. Ő volt Old Shatterhand, akibe Nso-Csi szerelmes volt. Nagyon jó, fiatalos közösségbe csöppentem Kecskeméten, esténként a próbák után is együtt jártunk szórakozni, enni, inni, csocsózni. Peti nagyon nagy csocsós, én meg nem nagyon tudtam játszani, és mindig őt választottam partneremnek, hogy tanuljak tőle, legyen mellettem egy profi. Így a csocsó (is) összehozott bennünket.
Peti, neked melyik volt az első igazi szereped az egyetem után?Amikor már azt mondhattad magadról, hogy színész vagy?
Peti: Először azt gondoltam, hogyha fölvesznek az egyetemre, akkor a legfontosabb cél, a színésszé válás elkerülhetetlen. De amint bekerültem, egyszerűen áttevődött a hangsúly a színpadon töltött jelenlétem minőségére. Elvileg akinek van róla papírja, az színész. Szóval ez a kérdés annyira nem foglalkoztatott, inkább az, hogy milyen színész leszek, hogy kell-e bárkinek is az, aki én vagyok, de még inkább, ami lehetek. Meg tudom-e mutatni, mi van bennem, és azt észreveszi-e bárki is. Ezek a kérdések foglalkoztattak. Továbbá, hogy kapok-e olyan szerepet, amitől tudok fejlődni abba az irányba, amerre szeretnék.
Edit: Még mindig történik velem olyan, hogy megkérdezik, mi a foglalkozásom, és nem merem ráfelelni, hogy színésznő vagyok. Nagyon jó kimondani, csak sokáig még én sem hittem el.
Peti: Visszatérve az első igazi szerepemre, a West Side Story Tony-ját említeném. De vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Ez szerepálmom volt, és amikor megkaptam, úgy éreztem, hogy nem álltam még rá készen. Viszont olyan feladat volt, amiért nagyon hálás voltam, és amitől rengeteget kaptam és fejlődhettem.
Amikor kijöttem az egyetemről, rögtön szerepet kaptam a Nemzeti Színházban a Vassza Zselznovában, ahol Básti Juli volt a húgom. Egy 60 éves alkoholista lakatgyűjtőt kellett játszanom. Remek szerep volt, de nem sok örömöm volt benne, mert elég lehetetlen feladat volt a számomra akkoriban. A Mesél a bécsi erdő című népszínműben is játszottam, beugrottam. Ott helytálltam, azt érzem, de tele voltam kétségekkel. Igazából, ha már itt tartunk, a Kecskeméten eltöltött éveim alatt kezdtem elhinni magamról, hogy az volnék, akit színésznek hívnak, és nem csak azért, mert van egy papírja róla. Ám az nem egy szerep volt, hanem sok, és sok eltöltött idő a közönséggel. A környezetem, a közönség az, aki erre fölfigyel, és felhívja az én figyelmemet is, hogy színész volnék. De nem is arra, hanem hogy elfogadnak, vagy ne adj’ Isten, hogy bírnak, elismernek. Sokan felismernek az utcán, gratulálnak egy-egy előadáshoz, és ezek a pillanatok megerősítenek engem abban a hitemben, hogy no lám, esetleg nem csak nekem jó, hogy mutogatom magam, hanem azoknak is, akiknek csinálom. A legmeglepőbb élethelyzetekben kapunk pozitív visszajelzéseket.
Valamelyik nap kimentünk a strandra, hogy pihenjünk kicsit. Úgy gondoltuk, hogy a sok fürdőruhás ember között úgyse ismer fel senki, zabálhatjuk kézzel-lábbal a kukoricát, erre pár perc múlva a hangosbemondóban köszöntötték anyumat mindenki füle hallatára: „Isten hozta Csombor Teréz színművésznőt a Kecskeméti Fürdőben!” Hát ennyit az inkognitóról.
Nagyon sok kedves emlékünk van a kecskeméti emberektől. Szóhoz sem jutottunk például, amikor egy elegáns étteremben ebédelve kértük a számlát, és a pincér közölte, hogy már kifizették. Nagyon sajnáltuk, hogy még megköszönni sem tudtuk a kedvességét a párnak, mert addigra már elmentek. Ezért most innen is köszönjük nekik, hátha olvassák ezt az interjút. Vagy tavaly a Liliom című darab bemutatója utáni napon egy apuka a kisgyerekével utánunk sietett a Gyenes téren, hogy gratuláljon az előadáshoz. Nagyon jókor jött, mert épp elégedetlenkedtem az előző napi teljesítményemmel. Azonban, ha mindenáron egy konkrét szerepet kellene mondanom, az Egy hosszú nap elutazik az éjszakába című darab jut eszembe, ahol összesen kétszer-háromszor, de azt éreztem, hogy amit aznap este csináltam, azt nem tudná akárki utánam csinálni. Nem tudom, így volt-e, de jó érzés volt. A másik pedig természetesen a Liliom, ami az életem egyik legfontosabb szerepe volt.
Editke, a Boeing, Boeing-ben nagyon tetszett az alakításod. A nézőknek úgy tűnt, hogy mindenki sziporkázott, szinte lubickoltatok a darabban. Ti magatok is élveztétek?
Edit: Így van, de ez is nagyon kemény munka, mert kell, hogy pontos legyen. Mindössze hatan vagyunk a darabban, nagyon ki vannak számítva a mozgások, a jelenetek, hogy összhangban legyünk, és gördülékenyen történjenek a dolgok. Észrevegyük, amit kell, és ne lássuk, amit nem kell.
Melyik volt az eddigi legkedvesebb szereped Kecskeméten, amely egyúttal az első komoly munkahelyed is?
Edit: Sok szempontból válogathatnék. Nyilván az első darabok nagyon kedvesek voltak. Ezek között nagyon szerettem a Kétbalkezes varázsló című mesét, amit Cseke Péter rendezett, és én egy kisfiút játszottam benne. Úgy látszik, jó vagyok ebben a szerepkörben, mert már a harmadik darabban kapok ilyen szerepet.
Tavaly év elején játszottuk a Szerelem című darabot, amit nagyon kedvelek. Bezerédi Zoltán rendezte, akivel még soha nem dolgoztam korábban. Fontos volt tehát, milyennek ismer meg engem, a munkastílusomat, a játékomat. Nagyon jól egymásra hangolódtunk a kollegákkal a próbafolyamat alatt, sokat tanulhattunk.
Amikor arról ábrándoztam régen, hogy egyszer majd színésznő leszek, akkor ilyen szerepeket szerettem volna játszani. Közel állnak a szívemhez a századfordulós magyar írók művei.
Hogy érezted magad Shakespeare Opheliájának a szerepében az előző évadban?
Edit: Nehéz róla beszélni, és nehéz is volt eljátszani, mert kevés jelenetben kellett hosszú utat megmutatni. Nagyon nehéz szerep Opheliáé, hiszen háttérbe van szorítva. Tetszett a megoldás, ahogyan kifejezhettem a megbolondulásomat. Ez nagyon fontos kérdés, hogyan lehet hihetően eljátszani, hogyan bolondul meg egy szereplő. Ráadásul ott van Hamlet, aki csak játssza, hogy bolond, és meg kell láttatni a különbséget. A mi előadásunkban ez egy táncos jelenet lett, és én nagyon örültem ennek a megoldásnak. A rendező, Rusznyák Gábor tanított engem az egyetemen, és talán éppen azért találta ezt így ki, mert ismert engem, tudta, hogy jól valósítom meg az ő rendezői elképzelését.
Nagyon szeretek Barta Dórával, a City Balett vezetőjével dolgozni, és örültem az alkalmaknak, amikor felkészített erre az őrülési táncjelenetre. Még azt is élveztem, hogy megtanulhattam balettcipőben állni, járni. Szeretem az olyan kihívásokat, amelyekből új dolgot tanulhatok. Például a Szerelem című darabban zongorázott a lány, és én nem akartam, hogy más játékát felvegyék és bejátsszák, inkább megtanultam azt a kis részletet magam zongorázni. Ez persze nem azt jelenti, hogy tudok balettozni vagy zongorázni, de szeretem minél több tulajdonságát birtokolni annak az embernek, akit játszom.
Díjakat, elismeréseket, kitüntetéseket kaptatok eddigi színészi pályátok során?
Péter: Már van egypár díjam, nagyon örülök is neki. Kaptam Pék Matyi díjat, Latabár díjat (a vezetőségtől), kétszer a legjobb epizódszereplőnek járó díjat, majd a legjobb férfi főszereplő díját az ESTem gálán, és Junior Príma díjat tavaly (ez egy országos díj). Nem panaszkodhatok, szinte minden évben valamivel elismerték a munkámat.
Edit: Amikor idekerültem a kecskeméti társulathoz, az első év után én kaptam meg a Pék Matyi díjat. Akkor még hivatalosan nem is voltam társulati tag, ezért kétszeresen örültem a díjnak. Hatalmas dolog volt számomra, hogy már a gyakorlati évem alatt egy ilyen elismerésben lehetett részem.
Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Peti: Én szeretném képezni magam tovább, és minél többet tanulni a színházhoz, hogy valamilyen módon kamatoztathassam a tudásomat benne. Létrehozni közösségi dolgokat. Átadni majd azokat valahogy, amiket megtanultam, és amikre rájöttem. Szeretnék monodrámát is csinálni nemsokára. Már anyagot is találtam hozzá. Ja, és szeretnék sokat utazni. Nagy álom a Távol-Keletre való eljutás.
Edit: Több minden foglalkoztat, főleg szakmai dolgok, de nem szeretném elkiabálni.
Kedves Editke és Péter, köszönöm szépen az interjút! Sok sikert kívánok nektek a színészi hivatásotok gyakorlása során, és örömet, boldogságot a magánéletetekben!


Weninger Endréné Erzsébet