Mindenki szívesen emlékszik vissza a gyermekkorára. Kedves Attila, téged is először erről kérdezlek: Hol születtél? Milyen gyermekkorod volt?
A gyermekkor valóban meghatározza az ember életét. Vegyes emlékeim vannak… Budapesten születtem, bár a szüleim nem ott nőttek fel. Édesapám debreceni, édesanyám egy kis borsodi faluból származik. Mindkettejük élete úgy alakult, hogy a fővárosba kerültek szerencsét próbálni. Apukám szülei nem voltak túl gazdagok. az apai nagypapám egy sportpálya gondnoka volt és korábban állítólag nehézsúlyú birkózó, bár én nem ismerhettem őt. Közel két méter magas volt és 120 kg volt. Amikor a nagypapa meghalt, a nagymama Budapestre költözött, és mindent megtett, hogy a gyerekeiket fel tudja nevelni, mindenféle munkát elvállalt. A gyerekeket tisztességgel fölnevelték, kettőből diplomás lett, kettő szakmát tanult. Édesapám gépészmérnöknek tanult.

Édesanyámmal

Édesanyámat pedig nevelőszülők nevelték, és már nagyon fiatalon a saját lábára kellett állnia. A szüleim tehát a semmiből teremtettek családot és otthont. A XIII. kerületben, a Kádár utca 5-ben születtem. Ez egy régi, belsőudvaros ház, a mai napig megvan. Társbérletben laktunk. Nem tudom, manapság tudja-e valaki, hogy ez mit jelentett. Volt a főbérlő, aki a saját lakásában lakott, és betettek minket hozzá lakni, kaptunk egy szobát. El lehet képzelni, mennyire örült ő ennek. Állandó volt a veszekedés közte és a szüleim között. Én nem is értettem a lényegét, de nagyon rossz volt.

Édesapámmal

Szénnel fűtöttünk, a fürdőszobába viszont nem mehettünk be. Anyukám a konyhában egy lavórban fürdetett bennünket. Addig-addig küzdött, míg sikerült szereznie egy szövetkezeti öröklakást Kelenföldön. Egy kétszobás, parkettás, távfűtéses, magasföldszinti panellakást! El lehet képzelni, mennyire örültünk neki. Olyan volt ez nekünk akkor, mintha ma a Rózsadombon egy villába költözhetne váratlanul valaki. Gyerekként nekem ez nagyon fantasztikus dolog volt.
Ott nőttem föl, a szüleim a mai napig abban a lakásban laknak. Oda jártam a közeli Bikszádi Úti Iskolába, majd a Budai Nagy Antal Gimnáziumban tanultam tovább. Kőszegi Ákos színészkollégám is ugyanabba a gimnáziumba járt, a kollégáim közül őt ismerem a legrégebb óta.

Népi táncolni is jártál. Mikor és hová?
Mindig vonzott az előadó művészet. Ötéves koromban már énekeltem a divatos dalokat. Anyukám fölvette magnóra nekem a dalokat a televízióból, én pedig vele énekeltem a szövegét például a Bob herceg ismert betétdalainak. Ennek ellenére bennem nem fogalmazódott meg gyermekként az, hogy színész leszek. A gimnáziumi évek alatt jártam színjátszó körbe, meg indultam szavalóversenyeken is. Az irodalom, a zene és a tánc nagyon közel állt hozzám mindig. Először társastáncot tanultam Benkő Zsófi néninél és Marci bácsinál, (Benkő Dániel lantművész szüleinél), akik megtanították nekem a társastánc alapjait és a tánc szeretetét a Fővárosi Művelődési Házban.
Mivel panelgyerekként nőttem fel Budapesten, nekem az volt a jutalom, ha a nyári szünetekben vidékre mehettem a rokonokhoz, ismerősökhöz látogatóba. Nagyon szerettem az állatokat és a természetet. Az elsődleges álmom az volt, hogy állattenyésztő vagy állatorvos leszek. Viszont erősen humán beállítottságú voltam, a matek, fizika és a kémia a katasztrófa határait súrolta nálam. Ezért aztán az Állatorvosi Egyetemre való felvételem reménye teljesen szertefoszlott a reáltárgyak miatt.
Érettségi után több helyre is elmentem felvételizni, többek között a Színművészeti Főiskolára is, de nem vettek fel. Volt egy vargabetűm a katonatiszti főiskolára, ahová fölvettek ugyan, de meggondoltam magam. Alig érettségiztem le, vonuljak be katonának? Nem volt kedvem, nem lett belőlem katonatiszt. De végképp nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Voltam szállítási előadó, egy export-import cégnél előadó, Dömsödön a Dózsa Tsz-ben nappali telepvezető-helyettesként dolgoztam egy fél évet, ahol állatokkal foglalkoztam ismét. De aztán volt egy barátom, aki hajózási szakközépiskolába járt, és ez beültette a fülembe a bogarat, hogy én is hajózni fogok. El is végeztem egy egy hónapos matrózképző tanfolyamot, amiről papírom is van valahol, de még soha nem került elő. Sajnos, azóta sem tanultam meg rendesen csomót kötni (valamint cipőfűzőt bekötni).

Ennyi mindent próbáltam meg, mialatt kerestem a helyemet, míg valahogyan kapcsolatba kerültem a KISZ Központi Művészegyüttessel, annak is a Stúdió Tánckarával. A Rajkó Zenekarral együtt ez nagyon ismert, világhírű együttes volt. 19-20 éves voltam ekkor, és igazából akkor kezdtem el komolyan foglalkozni népi tánccal és balettal. Napi nyolc órát is próbáltunk. Egy év alatt nagyon sokat fejlődtem, hiszen a többiekhez képest amatőr voltam. Ők már gyerekkoruktól kezdve gyakorolták a táncot.
Ekkor megismerkedtem Szőnyi G. Zsuzsával, s ebből a kapcsolatból kamaszszerelem lett. Zsuzsa apja, Szőnyi G. Sándor híres filmrendező volt, ő rendezte például a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című filmet is, és sok tv-játékot. Akkoriban még számos tv-játék készült a magyar televízióban. Valahogy sikerült Zsuzsának rábeszélnie, hogy jelentkezzek a Várszínház színészképző stúdiójába. Vámos László és Kerényi Imre, valamint szegény Montagh Imre, aki már nincs közöttünk – ők tanítottak engem többek között. Tehát azok tanítottak ott a stúdióban, akik a Színművészeti Főiskolán is. Persze, nem volt ez olyan egyszerű, több álmatlan éjszakámba került, mire meghoztam az elhatározásomat, hogy abbahagyom a táncot, és a Várszínház színészképző stúdiójában tanulok tovább, ha már fölvettek.
Első színházi jelenlétem a Vámos László rendezte Gábor Miklós-féle Shakespeare: A vihar című színművében történt, amelynek neves szereplőgárdája volt, például Gábor Miklós játszotta a főszerepet. Én pedig minden voltam benne: stúdiós, nép, katonaság, tenger, szörny stb. Nagyon kemény képzést kaptunk, és szinte minden darabban feladatunk volt. Reggeltől késő estig dolgoztunk. Kaptunk egy kis ösztöndíjat, de rendes fizetést nem. Történt az, hogy szerelmes lettem, és rájöttem, hogy abből a kis pénzből nem lehetett megélni. Úgy gondoltam, hogy valami munkát kell keresnem, amivel el tudom tartani magam és a leendő családomat. Sajnos, azt a butaságot csináltam, hogy egy év után otthagytam a Várszínház Stúdiót.
Igen ám, de néhány hónap múlva rájöttem, hogy mégsem tudok meglenni a színház nélkül. Már korábban nagyon jó barátságba kerültem Pelsőczy Lászlóval, az István, a király címszereplőjével. Ő akkor Békéscsabára szerződött, és mivel a Várszínházba már nem mehettem vissza, hiszen nem akartak elengedni, és mégis eljöttem, jelentkeztem a békéscsabai színészképző stúdióba, ahová föl is vettek. Egy szép évet töltöttem el ott, nagyon sokat dolgoztam, számtalan darabban benne voltam.

Ekkor próbáltam meg újra a Színművészeti Főiskolát, ahová föl is vettek. Ismét Budapestre kerültem tehát, és 1986-ben el is végeztem azt. Mi voltunk az utolsó olyan osztály, akik dolgoztunk is, miközben iskolába jártunk. Kemény munka volt. Két munkahelyem volt ez idő alatt, az egyik a Rock Színház, a másik az Operett Színház.
Hogyan kerültem Kecskemétre? Amikor végeztünk a főiskolán, többfelé is orientálódtam: szóba jött az Operett Színház, a békéscsabai színház és még mások is. Az egyik vizsgaelőadásunk után, amelyet a szakmabeliek is megnéztek, odajött egy idősebb úr, és megkérdezte tőlem és néhány kollégámtól, hogy ráérünk-e beszélgetni vele. Mint kiderült, Lendvay Ferenc volt, akit akkor neveztek ki a kecskeméti színház igazgatójának. Kész szerződéssel érkezett, az új évadra már állást és lakást is ígért nekem. Azonnal kellett válaszolnom. Nem hagyott gondolkodási időt, kifogást. Aláírtam hát a szerződést. Úgy gondoltam, hogy az életben vannak olyan pillanatok, hogy ha hívják az embert valahová, akkor oda mennie kell.
Amikor aláírtam, azzal vigasztaltam magam: „No, egy-két évre lemegyek vidékre játszani, aztán majd visszajövök én Budapestre, és megnyílik előttem a világ!” Ennek lassan 30 éve! A világ így is megnyílt a számomra, és én maradtam Kecskeméten. Az élet sehol nem mondható csak jónak vagy csak rossznak, de ha egy mérleg serpenyőjébe beleraknánk az elmúlt 30 év történéseit, akkor az erősen a pozitív oldalra húzna. Sokkal több jó dolog történt velem itt a 30 év alatt, mint rossz. Persze, voltak nehéz pillanatok is, de nem bántam meg, hogy így döntöttem.

Folytatjuk….

Weninger Endréné Erzsébet
montazsmagazin.hu