„Vagy balerina leszek vagy kukás!” – Frigyesi Tünde művészeti díjat kapott
Frigyesi Tünde balett mester, a kecskeméti Katona József Színház rendező asszisztense vehette át idén Kiskunfélegyháza művészeti díját a Városalapítók Napján. Tücsi – ahogy mindenki ismeri Kecskeméten és Félegyházán - 30 éve foglalkozik tanítással, ebből 13 éve a Kiskun Alapfokú Művészetoktatási Intézményben. Aligha akad a városban olyan család, amelynek tagjai gyermekeik, unokáik, ismerőseik révén ne láttak volna legalább egyet-kettőt Tücsi színházi előadással felérő táncgálái közül.
Milyen feladatokkal kezdte a tanítást?
Az első felkérést szalagavatós táncok betanítására kaptam még Debrecenben 1984-ben. Örömmel vállaltam, hiszen imádok tanítani. De mint mindenben, ebben is maximalista vagyok. Úgy éreztem, hogy csak akkor lehetek hiteles táncpedagógusként, ha megvan hozzá a megfelelő képzettségem. Jelentkeztem a Magyar Táncművészeti Főiskola mesterképzésére, ahol 1991-ben szereztem diplomát. Félegyházára Jankovszki Andrea hívott, az akkor alakított mazsorett csoporthoz balett kurzust tartani. 2000-ben Andrea megalakította a művészeti iskolát, és engem kért fel balett mesternek. Ettől kezdve egyik feladat hozta a másikat: volt olyan év, amikor 78 növendékem volt, a többség általános iskolás korú, de akadt olyan tanítványom is, aki a főiskola elvégzése után jött vissza hozzám. Egyszer kiszámoltam, hogy 13 év alatt annyit utaztam Kecskemét és Félegyháza között, amivel kétszer megkerülhettem volna a Földet! Most már én magam is csodálkozom, hogy bírtam, ilyen sok éven át.
Sokak bánatára idén nem indított újabb csoportokat. Miért?
A tánctanítás módszertanában nagyon fontos szerepe van a másolásnak, főként a kisebbeknél. Ha a pedagógus nem tudja pontosan megmutatni a gyakorlatot, akkor az eredmény sem lehet 100 százalékos. Idővel mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor ki kell mondani: nincs tovább. Úgy éreztem, hogy számomra most érkezett el az idő.
Nehéz döntés volt?
Pokolian nehéz…! Imádom a gyerekeket. Elmondhatatlan, hogy mennyi szeretetet kaptam tőlük. A mosolyuk, az ösztönös életvidámságuk számomra igazi életelixír. Meg vagyok győződve róla, hogy ez tartott fiatalon.
Hogyan fogadták a döntését a tanítványok és a szülők?
Nagyon sokan próbáltak rábeszélni, hogy folytassam. Rengeteg sms-t, levelet, telefonhívást kaptam. Ami hihetetlenül jó érzés és rengeteg pozitív energiát adott. Sokat gondolkodtam, és sokat sírtam. De a sorsfordító döntések elől nem bújhat el az ember.
A másik sorsfordító döntés mikor történt: mikor határozta el, hogy táncos lesz?
A családi legendárium szerint 5-6 éves lehettem, amikor a televízióban láttam egy balett előadást. Utána ünnepélyesen bejelentettem, hogy vagy balerina leszek vagy kukás.
Gondolom, innen egyenes út vezetett a színpadig…!
2 ezer 500-an jelentkeztek az Állami Balettintézetbe abban az évben, amikor odakerültem. A 2500-ból 23 lányt és 23 fiút vettek fel. Emlékszem, alig értem fel az Operaház kapujának kilincsét… Amikor odaértem, mindig körülnéztem, vajon látják-e, hogy én bemegyek oda. Hihetetlenül büszke voltam, amikor 11 évesen Piros apródot játszhattam az Operaház színpadán a Csipkerózsika című előadásban.
Lesz utánpótlás? Akadnak a tanítványai között olyanok, akik tánccal szeretnének foglalkozni?
A Szegedi Kortárs Balettben és a Mu Színház társulatában is van egykori tanítványom. Nagyon büszke vagyok rájuk. Ahogy minden egyes növendékemre büszke vagyok, akiknek a tánc az életük természetes részévé vált, és azt remélem, hogy a mozgás okozta örömről felnőtt életükben sem feledkeznek meg.
Balett mester és pótmami?
Abszolút! Nem is hiszem, hogy másként lehetne csinálni. Ebből a szempontból áldás a modern technika: sok tanítványommal, sőt, szüleikkel is tartom a kapcsolatot. Elmesélik, mi történt velük, én pedig együtt örülök velük a sikereiknek.
Az első felkérést szalagavatós táncok betanítására kaptam még Debrecenben 1984-ben. Örömmel vállaltam, hiszen imádok tanítani. De mint mindenben, ebben is maximalista vagyok. Úgy éreztem, hogy csak akkor lehetek hiteles táncpedagógusként, ha megvan hozzá a megfelelő képzettségem. Jelentkeztem a Magyar Táncművészeti Főiskola mesterképzésére, ahol 1991-ben szereztem diplomát. Félegyházára Jankovszki Andrea hívott, az akkor alakított mazsorett csoporthoz balett kurzust tartani. 2000-ben Andrea megalakította a művészeti iskolát, és engem kért fel balett mesternek. Ettől kezdve egyik feladat hozta a másikat: volt olyan év, amikor 78 növendékem volt, a többség általános iskolás korú, de akadt olyan tanítványom is, aki a főiskola elvégzése után jött vissza hozzám. Egyszer kiszámoltam, hogy 13 év alatt annyit utaztam Kecskemét és Félegyháza között, amivel kétszer megkerülhettem volna a Földet! Most már én magam is csodálkozom, hogy bírtam, ilyen sok éven át.
Sokak bánatára idén nem indított újabb csoportokat. Miért?
A tánctanítás módszertanában nagyon fontos szerepe van a másolásnak, főként a kisebbeknél. Ha a pedagógus nem tudja pontosan megmutatni a gyakorlatot, akkor az eredmény sem lehet 100 százalékos. Idővel mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor ki kell mondani: nincs tovább. Úgy éreztem, hogy számomra most érkezett el az idő.
Nehéz döntés volt?
Pokolian nehéz…! Imádom a gyerekeket. Elmondhatatlan, hogy mennyi szeretetet kaptam tőlük. A mosolyuk, az ösztönös életvidámságuk számomra igazi életelixír. Meg vagyok győződve róla, hogy ez tartott fiatalon.
Hogyan fogadták a döntését a tanítványok és a szülők?
Nagyon sokan próbáltak rábeszélni, hogy folytassam. Rengeteg sms-t, levelet, telefonhívást kaptam. Ami hihetetlenül jó érzés és rengeteg pozitív energiát adott. Sokat gondolkodtam, és sokat sírtam. De a sorsfordító döntések elől nem bújhat el az ember.
A másik sorsfordító döntés mikor történt: mikor határozta el, hogy táncos lesz?
A családi legendárium szerint 5-6 éves lehettem, amikor a televízióban láttam egy balett előadást. Utána ünnepélyesen bejelentettem, hogy vagy balerina leszek vagy kukás.
Gondolom, innen egyenes út vezetett a színpadig…!
2 ezer 500-an jelentkeztek az Állami Balettintézetbe abban az évben, amikor odakerültem. A 2500-ból 23 lányt és 23 fiút vettek fel. Emlékszem, alig értem fel az Operaház kapujának kilincsét… Amikor odaértem, mindig körülnéztem, vajon látják-e, hogy én bemegyek oda. Hihetetlenül büszke voltam, amikor 11 évesen Piros apródot játszhattam az Operaház színpadán a Csipkerózsika című előadásban.
Lesz utánpótlás? Akadnak a tanítványai között olyanok, akik tánccal szeretnének foglalkozni?
A Szegedi Kortárs Balettben és a Mu Színház társulatában is van egykori tanítványom. Nagyon büszke vagyok rájuk. Ahogy minden egyes növendékemre büszke vagyok, akiknek a tánc az életük természetes részévé vált, és azt remélem, hogy a mozgás okozta örömről felnőtt életükben sem feledkeznek meg.
Balett mester és pótmami?
Abszolút! Nem is hiszem, hogy másként lehetne csinálni. Ebből a szempontból áldás a modern technika: sok tanítványommal, sőt, szüleikkel is tartom a kapcsolatot. Elmesélik, mi történt velük, én pedig együtt örülök velük a sikereiknek.